Nem tudom eldönteni, hogy kire vagyok dühösebb. Attilára, mert egy … szóval azért, mert olyan, amilyen, Diára, mert olyan amilyen, vagy magamra, mert hagyom, hogy a tudatalattim továbbra is manipuláljon. Az elmúlt egy hétben annyit álmodtam róla, mint az elmúlt másfél évben összesen. Ez felháborít. Dia is felháborít, mert valami megváltozott kettőnk között, de lehet, hogy csak bennem, és most szabályos pókemberként falra mászom a megjegyzéseitől, a két éve tartó gyászától, és önsajnálatától, a pikírt megjegyzésektől, amik már fel sem tűnnek neki. Kezd egy kissé unalmassá válni az az felsőbbrendűségi komplexus, ami minden pórusából árad. Nem tudom mit keres még az életemben, mert azon kívül, hogy önkénytelenül is le akar rántani a saját mélységébe nem túl sok hasznos tulajdonsága maradt. Lehet, hogy mindig ilyen volt és én változtam meg? Én lettem pökhendibb, türelmetlenebb, arrogánsabb, fáradtabb, és ezt a keserű tablettát már nincs kedvem lenyelni? Ignorálnom kell néhány hétre, hónapra, évre és ezzel ledobnék még egy nehéz zsákot a vállamról. Imi szavai villantak be tegnap este. Van melletted egy álságos "barát", vigyázz vele! 

Ha lepörgetem az elmúlt két évet, a nagy megmondásokat, a "jótanácsokat" , akkor itt az ideje, hogy hátba veregessem magam, hogy igen drágám, ezt elcseszted. Hagytad, hogy más nyomorultsága téged, is nyomorulttá tegyen... Bravo!!! Gratulálok...